Amióta létezik az ember, mindig vágyott arra, hogy létrehozzon és birtokoljon olyan tárgyakat és lényeket, amelyek ellenkezés nélkül követik az ő akaratát, azt tesznek, amit parancsolnak nekik. Éppen ezért már a legkorábbi történelmi időkben igyekezett olyan dolgokat megalkotni, amelyek maguktól működnek. Ezek egyik leglátványosabb és legismertebb változatai a zeneautomaták, a zenedobozok.
Miért is?
Mert nem csak mozgásukkal, működésükkel keltettek csodálkozást a szerkezetüket nem ismerő, esetleg éppen tudatlan emberekben, de egyben szórakoztattak, szórakoztatnak is. Hisz ki ne ismerné azt a kis kézzel tekerhető zenedobozt, amelyet megforgatva kedves dallamot játszhatunk le gyermekünknek - s sokan láttak és hallgattak már nagy méretű, akár egy szekrénynek beillő verklit, zenegépet is.
Ezeknek a hangkeltő eszközöknek ezer és ezer változata alakult ki az emberiség története során. Az automatikusan és a kézi meghajtással működő hangszerek, valamint a különféle automatikák története az emberiség története is egyben, mert minden korban tükrözték a társadalom, a művészeti és műszaki tudás fejlettségét.

A hangok keltéséről röviden
A zenei hangok keletkezésének két alapvető módja, hogy vagy egy tárggyal megrezegtetjük a levegőt (ilyenek a húros, ütős hangszerek) vagy pedig közvetlenül a levegőt kényszerítjük rezgésbe. Ez utóbbi módon működik például a fúvós hangszerek egy része.

A zene automatizálása
Egy tárgyból könnyen lehet hangszer: elég csak egy fadarabot, egy fémtárgyat megütnünk, és hangokat hallunk. Ha megfelelő az anyaga, és ügyesek vagyunk, máris szépen szól, jól lehet ütemeket adni vele. Ám hangszernek igazán azt nevezhetjük, mellyel az egyhangú zajkeltésen túl különböző magasságú hangokat tudunk kelteni. Akkor lesz a zajból élvezhető mutatvány - azaz zenei előadás - ha időben és minőségben különféle szabályok szerint változtatjuk a hangzását.
A hangszereken történő játéknak tehát két összetevője van: a megszólaltatás idejének illetve a hang magasságának változtatása. Az emberek hamar rájöttek, hogy a zene automatizálása ennek alapján két módon lehetséges: vagy a hangot kibocsátó tárgy fizikai tulajdonságát változtatjuk, vagy több, de különböző hangot kibocsátó tárgyat helyezünk egymás mellé - majd ezeket a megfelelő sorrendben, ritmusban szólaltatjuk meg.
Ez utóbbi az egyszerűbb feladat: gondoljunk csak a xilofonra melyen különböző hosszúságú lemezeket ütünk meg, így csalva ki dallamot a hangszerből. Sokkal nehezebb a hang minőségét - azaz magasságát – változtatni, pedig számos hangszerünk így működik: például ha a hegedűn hosszabb-rövidebb szakaszt lefogunk a húrból, tulajdonképpen a hangzó tárgy hosszát változtatjuk – s ezzel együtt az általa kibocsátott hang magasságát is. De a fúvós hangszerek közül a fuvola, furulya, a harsona is így kelt hangot.
A hangszereknek ez a kezelése igen nehéz, nagy tudást igénylő mesterség: a zenészek éveken, évtizedeken keresztül tanulnak, és még a legjobb zeneművészeknek is napi több órás gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy minden helyen, minden körülmények között el tudják gyönyörködtetni hallgatóikat. Míg az előző, azaz a több hangzószerből felépülő hangszer megszólaltatása - bizonyos feltételekkel - könnyen és hatékonyan automatizálható, a második típusba sorolhatóknál ez már jóval nehezebb és bonyolultabb feladat.

A zeneautomaták története
Nem is gondolnánk, hogy a különféle automata gépek, izgő-mozgó szerkezetek milyen korán megjelentek az emberiség történetében.
Már az antik Görögországban, Egyiptomban és a Közel-Keleten is ismerték a mechanikus zenei eszközöket. Ilyenről szól Apollonius az időszámításunk kezdete előtti II. században. Jó száz évvel későbbről maradt fenn Alexandriai Heron neve, akiről zenélő szerkezetet neveztek el. Európa az arabokon keresztül ismerte meg a fahengeres vezérlésű gépezeteket. Az első mechanikus zenei berendezést a bagdadi kalifának építették a IX. században.
Ugyanebben az időben számtalan zenélő automatát készítettek a bizánci udvarban is. Bölcs Leo a IX. század végén Theophilosz Ikonomakhosz számára ajándékozott zenélő automatát, amely a zenélés mellett kis mozgó madárkákkal is mulattatta a hallgatót.
A XIII - XIV. században már nem csak játékok voltak a gépezetek: ebből az időből származnak a ma is ismert zenélő, harangjátékot megszólaltató toronyórák első darabjai, mint például a strassburgi székesegyház órája. Ez nem csak hanggal jelezte az idő múlását, hanem mozgó, forgó alakok megjelenésével, játékával is.
Az Európában ismert legrégebbi harangjátékokat egyes feljegyzések szerint hollandok hozták magukkal Kínából.
Az muzsikáló szerkezetek a reneszánsz korban kezdenek igazán kedveltté válni. A XIV-XV. század emberét egyre jobban foglalkoztatja az őt körülvevő világ, élettelen és élő részeivel együtt. Igyekszik megismerni az élő szervezetek működését, sőt, megjelenik azon szándéka, hogy megpróbálja utánozni a természetet. Egyre bonyolultabb, egyre érdekesebb gépek épülnek, ezek az emberek szórakoztatásán túl megvetik a későbbi technikai fejlődés alapjait.

Leonardo da Vinci
A reneszánsz zeneautomaták megismerésekor - mint a kor annyi más tudományos, művészeti történésével kapcsolatban – feltétlenül meg kell említeni Leonardo da Vinci nevét.
A nagy polihisztor más művészetek mellett a zenével is sokat foglalkozott. Közeledése a muzsikához a feltaláló, a gondolkodó ember megközelítése. Tüzetesen megvizsgálja a keze ügyébe kerülő szerkezeteket, tanulmányozza működésüket, és nagyon részletes leírásokban, rajzokban rögzíti a tapasztaltakat. Minden bizonnyal korának óraszerkezetei és a természettudományok, az emberi és állati élet, a test tanulmányozása indította meg benne az automaták megalkotása iránti vágyat. Ahogy sok terve, elképzelése nem valósult meg, az önmagától járni, beszélni tudó lény sem született meg, de rajzai, tervei jó képet adnak ez irányú munkásságáról.

Toronyórák harangjátékaitól a zenélő dobozokig
Mint annyi más technikai eszköznél, a zenélő gépezeteknél is a nagyobb, robosztusabb eszközből haladt a fejlődés a kisebbek felé. Az első európai gyártmányú zenélő szerkezeteket a templomok tornyaiban találjuk meg. Németországban, Olaszországban számos önműködően harangjáték, zeneeszköz épül ebben az időben. Ezek közül a legismertebb és legnagyszerűbb a "salzburgi bika" néven elhíresült harang- és sípszerkezet. Az erőd keleti oldalának egyik tornyába épített automata fura nevét onnan kapta, hogy több tíz kilométerre elhallatszó hangja fújó bikára emlékeztet. Az 1560-ból származó szerkezetet cserélhető szöges henger vezéreli. Síprendszere csak egy regiszterű, ám 125 fémsípja még ma is minden nap 7-kor, 11-kor és este hat órakor megszólaltatja meg a Leopold Mozart által írott zeneszámokat.
A nagy, kötéllel, láncokkal mozgatott szerkezetek kisebb változatai hamar megjelennek a lakásokban, palotákban. Míg a falusi vagy kisvárosi iparos által készített, súllyal hajtott kakukkos órák egyszerű fatárcsákkal, fahengerekkel, a komolyabb, órások, óraművesek által készített ingaórák, asztali órák már finoman kidolgozott alkatrészeket, bronz fogaskereket tartalmaznak.
Nagyjából ugyanebben az időben jelennek meg azok a szerkezetek is, melyek már nem az idő múlását hivatottak mutatni, hanem sokkal inkább a nézők, a tulajdonosok szórakoztatására készültek.

A felvilágosodás kora
Ugrásszerű fejlődést az automaták minket érdeklő világában a felvilágosodás kora hozott. Az emberiség egyre jobban megismeri az élő szervezetek működését, megkezdődik az ipar, a technika átalakulása. A zenélő szerkezetek fejlődésének e korban is egy kiemelkedő tudós – egy jezsuita páter - adott lendületet. Neve Athanasius Kircher.
Kircher 1602-ben született a Fulda melletti Geissa faluban. Jó tanuló volt, és noha a harmincéves háború egy időre akadályozta tanulmányaiban, a kor összes jelentős egyetemén megfordul. Würzburgi, avignoni szolgálat után Bécsben császári matematikus. 1636-38 között az osztrák trónörökössel Itáliába, Máltára utazik. 1636-ban publikálja első művét Prodromus Coptus címmel, mely Egyiptomról szól. 1638-ban véglegesen letelepedik Rómában, ekkor kezdődik tudományos karrierje. Itt már a matematika, fizika és a keleti nyelvek professzora. 1680-ban bekövetkezett haláláig közel 50 könyve kerül kiadásra, melyek a kor emberét érdeklő majd' minden témával foglalkoznak. Ír az optikáról, matematikáról, mágnesességről, archeológiáról, geológiáról (ez utóbbi könyvében külön fejezetet szentel a magyarországi érclelőhelyeknek, azok gazdagságának), és természetesen a zenéről.
Az akkori világ központjának számító Örök Városban hozzáfér minden őt érdeklő könyvhöz, antik emlékhez, de sokat hasznosított a Rómán átutazó magas rangú vendégekkel való ismeretségéből, és az egész, akkor ismert világra kiterjedő tudományos levelezéséből.
1650-ben jelenik meg a zenével foglalkozó legfontosabb műve, a MUSURGIA UNIVERSALIS SIRE ARS MAGNA CONSONI ET DISSONI című könyve.
A könyvben körüljárja a zene történetét, mitológiai és matematikai vonatkozásai, a természettel való kapcsolatát egyaránt. Külön fejezet foglalkozik a zene fizikájával és technikájával, de foglalkozik a madarak, az élőlények hangkeltésével, zenéjével is, sőt - mint később több más művében is - a tarantella pók táncával. Az ő tollából találkozunk először a zenei eszközök hangzásuk, technikájuk, elméletük szerinti osztályozásával.
Részletesen ismerteti a zenélő automaták elméletét és gyakorlatát, bemutatva a tivoli Villa Aldobrandini akkor már működő víziorgonáját. Leírásaiban a kor szellemének megfelelően gépezeteit a természetben, gyakran barlangokban helyezi el, azokat élőlények veszik körül. Egyik képén Pán istenség fújja furulyáját, mellette egy nimfa látható, ahogyan azt a görög mitológiából ismerjük.
Az általa leírt orgona három sípsorral rendelkezik, és mozgó alakok is színesítik működését. A szerkezetet vízturbina hajtja, ez szolgáltatja a megfelelő légnyomást is.
Kircher munkája nem maradt hatástalan: a római Quirinale székesegyházban leírása alapján megépül a világ első automata orgonája, mely több mint száz évig működik. Az orgonát Kircher útmutatásait követve Matteo Marione, a kor neves orgonagyártója készítette el. A berendezésben a forgatta a szögekkel kivert fahengert, és ugyancsak a víz sűrítette össze a levegőt a sípok megszólaltatásához.
Kircher halála után szerzetestársa, Filippo Bonanni rendszerezi gyűjteményét. 1709-ben kiadott katalógusában találunk rá a kézzel hajtott zenegép első leírására. A hagyatékban található egy "orgona, mely szöges hengerrel működik, és kézi forgatókarral hajtatik".

Rövid idő múlva már százával készülnek a hasonló szerkezetek. A kisebb egyházi közösségek hamar rájöttek, hogy a templomi zenészeket jól lehet helyettesíteni az automatákkal. Pedig, mi tagadás, nem egy jól fizető munka volt az egyházi zenei alkalmazottak állása, elég, ha csak Bach vagy Handel küzdelmes életére gondolunk. De még a XIX. században is elterjedtek voltak a nagy méretű, egy-egy templom teljes terét betöltő hangú automatikák.

Szinte ugyanebben az időben megkezdődik a zenélő szerkezetek méreteinek csökkenése, és rohamos elterjedése.
Mi volt ennek az oka?
A közösségi élet színtere a család lett, a polgári lakás. A gazdagodó polgárság igényeivel a nagyúri - hercegi, királyi - udvart próbálta másolni: persze anyagi lehetőségeihez és életteréhez igazodó léptékben. Azon igyekeztek, hogy a náluk magasabb társadalmi helyzetben levőknél megtapasztalt civilizációs, kényelmi és művészeti értékek saját otthonukban is megjelenjenek. Ebben az időben kezdenek elterjedni - főleg a Németalföldön - a kisebb méretű faliképek, festmények, szobrok, és ekkor élik fénykorukat a nagy templomi orgonák kisebb rokonai - az asztali orgonák.
Ekkor válik ketté a muzsikáló szerkezetek két nagy családja: a kézzel hajtott zenedobozok (melyek legnemesebb képviselői a kintornák, más néven verklik), illetve a rugóhajtású, emberi közreműködést nem (vagy csak a rugó felhúzásáig) igénylő szerkezetek.
Megszámlálhatatlan azon vállalkozások, iparosok száma, kik az ilyen szerkezetek gyártásával keresik kenyerüket. Nyugat-Európában egyes országokban egész tartományok válnak híressé gyártmányaikról, elég csak a svájci óraművesekre, a franciaországi Nancy, vagy a szászországi Schwarzwald mestereire gondolni.

A XVIII. század végén a magyarországi hangszergyártók (akkori nevükön hangászok) sem maradtak el a külföldi mesteremberektől. Esterházy Miklós herceg (akit udvarának Európa-hírű fejlesztései, a művészek, művészetek pártolása miatt a "Fényes" előnévvel illettek) könyvtárnoka, páter Niemetz "több mesterséges orgonákat készített, melyek a berakott hengerek segedelmével magoktól játszottak. Illy neműt csinált Anglia számára is, mellynek két 8 lábas registere, 112 sípja volt, s hangjai a nagy C-től a három vonású G-ig terjedtek”.

Az újkor
A XVIII-XIX század fordulóján a technikai fejlődés és a természeti jelenségek megfigyelése nyomán az egész világon felgyorsul a kézzel hajtott és az önmaguktól működő zenegépek gyártása.
Az automaták fejlődéséről szólva meg kell említeni a magyar Kempelen Farkas nevét, aki sakkautomatájának megalkotásával egyidejűleg kezdett dolgozni egy beszélőgép építésén. Majd' húsz éven át, egészen haláláig foglalkoztatta az emberi beszédet - a zenét megszólaltató sípokhoz hasonló hangzócsövekkel - utánzó szerkezet. Több változatot is kidolgozott, ám nem volt rest a rossz módszert elvetni, ha valamilyen előbbre vivő ötlete támadt. Ő volt az, aki - rengeteg más irányú munkája mellett - először leírta az emberi beszéd mechanikáját, és igyekezett átültetni azt mechanikus szerkezetre. Sajnos az általa épített működő szerkezet nem maradt fenn, ám könyvében rajzokkal illusztrálva sok olyan részletet tár fel, mely szerint a tervezett beszélő gépe az orgonák és a kézi hajtású kintornák rokona lehetett.

A zenélő automaták neves alkotója Johann Nepomuk Malzel, aki testvérével, Leonhard-tal együtt egészen különleges gépeket szerkesztett. 1813-ban szólal meg először "Panharmonikon" - juk, melyre később maga Beethoven - aki jó barátja, majd éppen a zeneautomata ürügyén üzlettársa volt egy ideig - alkotott zeneműveket. Ugyanígy híres volt a drezdai Kauffman család. Ők hatalmas, "Symphonion"-nak nevezett zenegépet építettek, amely szintén automatikusan játszotta a dalokat.

Eközben a tengerentúlon is megkezdik a zenegépek gyártását. Az amerikaiak üzleti szelleme és egész habitusa soha nem látott lendületet adott a gépezetek fejlődésének. Amerikában születik meg a Wurlitzer, az a gép, melyet alkotójáról neveztek el. Rudolph Wurlitzer szintén Németországban látta meg a napvilágot. Huszonkét évesen 1853-ban települ a tengeren túlra, ahol egy ideig a hazájából beszállított gépeket árusítja. Megismerve az amerikai lehetőségeket, gyárat alapít a New York állambeli North Tonawada-ban, és itt kezdi el gyártani a mai napig az ő nevét viselő berendezéseket. Gépei pénzérme bedobása után automatikusan játszottak le dalokat, egy idő után már több tucat zeneszámok közül válogatva.
Az Egyesült Államokban olyan zenegépeket is gyártottak, melyek kazánban fejlesztett gőzzel működtek. Egyes példányai állítólag olyan hangerővel szóltak, hogy még 15 mérföld távolságból is hallani lehetett hangjukat.

Az izgó-mozgó, muzsikáló szerkezetek világa
Amint azt már korábban említettem, az automatikusan működő szerkezetek első példányai zenelejátszásra szolgáltak. Ám hamarosan megjelentek azok a darabok, melyeken különféle élőlények (a fán ülő madaraktól a több emberi alakig) mozogtak, tettek-vettek.
A legegyszerűbbek alakjai csak éppen hogy körbe-körbe forogtak, ám legbonyolultabb, legfejlettebb változataik akár szabadkézi rajzot vagy éppen levelet írni is képesek.
A kis szerkezetek többnyire akkorák, hogy egy asztalon, egy szekrényben a vitrin alatt elférjenek. Ember nagyságú változataik nagyon ritkák, manapság ilyennel már ritkán lehet találkozni. Ám a gyerekjáték méretű, vagy éppen különleges, szobai dísznek használható automatikákból végeláthatatlan változat, darab készült.
Mindegyikőjüket bemutatni lehetetlenség, nincs, és valószínűleg nem is lesz arra mód, hogy valaha ezeket valaki mind számba vegye.
A kis szerkezetek az 1950-es, 60-as években megkezdték reneszánszukat. Részben a régi mintára, részben új motívumok kidolgozásával, de a több száz éves működési elvet megtartva az elmúlt évtizedekben sok-sok gyár, vállalkozás kezdett újbóli gyártásukba.

Következő fejezet: a zeneautomaták típusai...